Nemsokára gimis leszek. Ma mentünk a könyvekért, az órarendért, és megnézhettük az osztálynévsort, ami egyébként engem nagyon érdekelt. Sajnos egyik barátom sem jelentkezett ide, de majd meghaltam, hogy lássam azt a névsort, ami meghatározza a gimis éveimet. A suli neve Radnóti Miklós Gimnázium, de mindenki csak a Humán suliként emlegeti, mivel főként ezeket a tantárgyak létesítik előnyben. Itt mindenki tehetséges valamiben. Ez által vettek fel mindenkit.

      Az ikerbátyámmal, Ricsivel mentem a könyvekért, ami azt jelentette, hogy cipelhetem mind a kettőnk cuccát, amíg ő ellóg, azt sem tudom hova. Nem olyan jó a viszonyunk, bár én mindent megteszek, ő az ilyen fajta gesztusokat semmibe veszi. Busszal mentünk, ugyanis a szüleink ügyvédként dolgoznak, és ma korán elmentek. Ilyenkor én ügyelek arra, hogy húgaim Karolina, és Barbara eljussanak az általánosba, és az oviba. Szerencsére ez nem sűrűn alakul így. 

- Én elmegyek egy kicsit szórakozni, tudod mi a dolgod? - kérdezte Ricsi a buszmegállóban, kezével végigsimította sötét haját, és úgy nézett rám barna szemeivel, mintha akkor is tudnom kéne a választ, ha most keltettek volna fel a legmélyebb álmomból.

- Ja, nem szólni anyának, és cipelni a cuccaidat – forgattam a szememet. - De...

- De, mi?

- Hadd nézzem meg az egyik próbáitokat. - kértem tőle. A bandájuk neve Anti-teardrops. (Anti-könnycseppek. Tökéletesen illik egy rockbandához.) Reméltem, hogy igent mond, és hogy egyeztetünk egy időpontot, de hiába reménykedtem.

- Majd – mondta unottan, mivel ezért rágom a fülét ezer éve. Nagyot csalódtam, pedig gondolhattam volna, hogy ezt mondja. Sokszor járok így vele, mert szinte mindig csak ez a „majd” szócska a válasza. Annyira sem méltat, hogy rám nézzen, miközben ezt mondja. Tudom, hiszen miért lenne fontos, hogy rám nézzen? De ismerem az okát, ami miatt ennyire zavar. Ha rám nézne, akkor egy kis biztatást éreznék, hogy a majd az tényleg nemsokára eljő. Ismerem Ricsit, és tudom, hogy azért nem néz a szemembe közben, mert tulajdonképpen hazudik. A majd az sohát jelent ez esetben.

- Mindig ezt mondod – néztem rá sértődötten. Most először közöltem ezt a tényt vele. El is gondolkozott ezen a mondaton, és mintha egy kis megbánást láttam volna rajta, és meg is torpant. Az is lehet, hogy csak képzelődtem, hogy jobban érezzem magam. Anyával sohasem értettük Ricsit. Én annyira próbálkozom, hogy jobb legyen a viszonyunk, de ez anélkül nem megy, hogy ő nem segít. Lehet, hogy elgondolkozott pár másodpercig, de hideg, őszinte választ adott egy kérdés formájában.

- Mért nem elég az, hogy hallgatózol a szobám előtt, amikor gyakorlok? - annyira elszégyeltem magam, hogy alig tudtam levegőt venni. Nagyon kínos, hogy ezt ő tudja.

- Honnan tudod? - motyogtam a kérdést.

- Anyu mondta. - Ó igen... a jó öreg anyu. Ha talál egy kis okot arra, hogy Ricsi minimális érdeklődést mutasson felém, azzal azonnal előáll.

- Ricsi, én nagyon szeretném megnézni a bandátokat. Közelednék feléd, de te nem hagyod. Miért? - Ennél a kérdésemnél meg is jött a busz, megjegyezném, hogy talán pechemre, mert nélküle nem vártam volna ennyit a válaszra... Helyet foglaltunk egymás mellett, majd bele is kezdett.

- Mert nincs bennünk semmi közös, akkor mért bírnálak? - Ez a mondat a legnagyobb badarság a világon. Ugyanazokat a számokat szeretjük, a filmekről nem is beszélve. Mindenképpen közölnöm kellett vele, mert nem akartam, hogy egy nyálas zenét hallgató, sírós filmet néző kislánynak nézzen. (Mondjuk a sírós film néha jól jön, de végül is lány vagyok.)

- Nem is ismersz, ha ismernél tudnád, hogy... - magyaráztam volna neki, de észrevettem, hogy zenét hallgat, és nem figyel. Hát ez remek, a bátyámat egy szemernyit sem érdeklem, hiába töröm magam. Szomorúan fordultam az ablakhoz, és unottan néztem a tájat. Csak arra tudtam gondolni, hogy miért ismert engem az a személy ennyire félre, akihez a világon a legjobban ragaszkodok, vagyis ragaszkodnék.

     Gondolataim eltartottak volna még egy darabig, de megérkeztünk. Mindig is ismertem a suli környékét. Krémszínű épület, körülötte füves, parkos terület, amin kényelmes padok, fűzfák helyezkednek el. A közelében egy barátságosnak tűnő erdő található, ahol le lehet vágni a buszmegállóba tartó utat. Ezerszer jártam már a környéken, de az iskolában még nem fordultam meg. Kellemesen csalódtam. A falak bézsszínűek, néhány helyen virágos tapétával. A krémszínű csempe illett hozzá, olyan harmonikussá varázsolta az épületet. 

      Hosszú ideig álltam sorba a könyvekért, amikor hárman elém tolakodtak. Két teljesen egyforma lány, gondolom ikrek. A hajuk színe különbözött egy kicsit, az egyiknek világosabb barna volt, mint a másiknak, de zöld szemük teljesen ugyan olyan, és a ruhájuk is. A harmadik egy szőke, barna szemű, alacsony lány. Igazságtalannak tartottam, hogy így tolakodnak. Bár nem csináltam belőle nagy ügyet, de azért szólni szóltam nekik.

- Öm...bocsi - szólítottam meg a szőkét, mert ő állt közvetlenül előttem.

- Hm? - nézett rám kérdően.

- Már vagy fél órája álok itt sorba, légy szíves...

- Ezzel mire akarsz célozni? - kérdezte, és közben a körmét bámulta. Pofátlanság. De szerencsére mindig olyan lány voltam, aki ilyeneken nem húzza fel magát.

- Kérlek engedj vissza! - mondtam neki a lehető legbarátságosabban, mert nem vall rám a rosszindulat.

- Oké – oké. Ne hisztizz! Csajok! - nézett az ikerpárra, majd egyforma tempóban, s léptekkel elvonultak a sor végére. (Ráadásul én nem hisztiztem.)  Mosolyogva, a fejem csóválva néztem utánunk, ezzel jelezve, hogy ez a viselkedés már nem gimibe való, max általánosba.

- Ne is törődj velük – szólított meg a hátam mögött álló lány. Barna, hullámos haját hátradobta, majd sötét szemeivel úgy nézett rám, mint aki választ vár egy fel nem tett kérdésre.

- Jó ötlet – értettem egyet.

- Ő Baróti Alexandra volt, azok a lányok pedig a Szabó ikrek, Melinda, és Zsanett. 

- Abaffy Léna vagyok – mondtam, közben kivettem szőkésbarna hajamból a gumit, és újra copfoztam. 

- Az én nevem Abódi Laura.

- Honna ismered azokat a lányokat?

- Egy osztályba jártam velük, és az osztálynévsort elnézve újra peches leszek.

- Megnézzük, hogy mi egy osztályba kerülünk-e, mi után végeztem?

- Persze – válaszolta. - Én addig megvárlak itt, legalább beszélgethetünk egy kicsit.

      Kedves lány. Sorban állás közben nem tudtam meg róla túl sok mindent, de az tuti, hogy rendes. Szerettem volna vele kicsit többet beszélgetni, de elment az idő, és mennie kellett az oviba, hogy elhozza az öccsét. Szerencsére lesz még lehetőségünk jobban megismerni egymást, mivel egy osztályba kerültünk.

      Mikor a buszmegállóba érkeztem, láttam, hogy Ricsi már ott várakozik. Észrevette, hogy mellette állok, mert rám   nézett, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ő az mp5-ös lejátszóján hallgatta a zenét, én pedig öt percenként az órámat kopogtatva megjegyzéseket tettem, hogy „A buszozás nem cool”, vagy „Mért késik ennyit a busz?”. Több szavunk nem is nagyon volt egymáshoz. A buszunk meg is érkezett egy óra múlva. Mindenki tolakodva szállt fel rá. Élet-halál harc ment az ülésekért, szerencsére elől álltunk a megállóban, így gyorsan leültünk egymás mellé.

- Mi volt veled ma? - kérdeztem, mert láttam, hogy a zenejátszóját már eltette.

- Kirúgtak a bandából – válaszolt. Döbbenten meredtem rá. Nagyon jó zenész, akkor mi történhetett?

- Az rossz - motyogtam. A megdöbbenéstől csak ennyi jött ki a számon. -  Én megismertem pár jövőbeli osztálytársunkat - tereltem el a gondolatait, hogy ne legyen szomorú.

- Az viszont jó – nézett rám úgy, mint aki egy kérdést szeretne hallani. Vettem is a célzást... inkább beszélni akart róla, hogy lenyugodjon. Elég ideges volt. Ez a banda a mindene.

- Na mesélj! Miért rúgtak ki?

- Robi szerint bámultam a csaját igen, ez vall Ricsire, mármint nem az, hogy bámulja a csajokat, hanem azt akarja, hogy megkérdezzem, és mégis laza, rövid választ ad.

- És, nem így volt? - érdeklődtem.

- De, de nem ez a lényeg, sohasem másznék rá a haverom barátnőjére, nézni csak szabad.

- Elhoztam a könyveidet – mutattam a púpos táskámra elterelésként, mert láttam rajta, hogy tényleg ideges, de őt ez nem annyira foglalkoztatta.

- Az remek – mondta, és megint zenét kezdett hallgatni. (Kihallatszott. Imádom a The Pretty Recklesst.)

      A napom fénypontja otthon várt. Anya tejszínes, tárkonyos csirkeragu levest csinált. Na jó, csak a második fénypontja, mert a barátszerzés azért előre valóbb. Jó tudni, hogy legalább egy rendes lány jár majd az osztályba.

Pozitív dolgok: Találkoztam pár osztálytárssal.

Negatív dolgok: A bátyámmal a kapcsolatom még mindig a nullán van, de remélem sikerül felhoznom.

Megjegyzés: Belenéztem a tankönyvekbe... nem lesz könnyű, de megoldom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.